Mélyelemző

A baloldal válságáról való értekezés aligha újszerű bárki számára is, aki nyitott a hazai és európai politikai térfél elemzésében. Ugyanakkor az okok megfejtése és a kialakult helyzetre való reakciók már gyakran elmaradnak. A jelenlegi állapot bemutatása mellett igyekszem figyelmet fordítani a hibás próbálkozások és a lehetséges kiutak prezentálására.

A baloldal problémájának forrása ugyanis két irányból ered. Egyrészt az általános életszínvonal emelkedése és az ezzel folyamatosan szélesedő emberi jogoknak köszönhetően a 2000-es évek elejére a legtöbbek mindennapos élete és az általános közhangulat is drasztikus javuláson ment át.

Az európai közösség nagyszámú bővülésével újabb piacok nyíltak meg, amelyek az elzártabb keleti országok számára is nagyobb esélyt jelentettek a boldogulásra. A recesszió azonban magával hozta azokat a ki nem mondott problémákat, amelyeket a biztosabb élet aktuális fénye parkolópályára sodort a korábbi évtizedekben. A hirtelen erősödni látszó szélsőjobboldali és populista pártok a baloldali tömörülések helyére törtek be, hiszen ők voltak azok, akik biztos megélhetést, stabil jövőképet és etnikailag homogénebb nemzeteket követeltek és követelnek egészen napjainkig. A válságra ráépülő, 2015-ben megérkező bevándorlási krízis pedig végleg megszilárdította a jobboldali pártok pozícióit, hiszen ezen szövetségek az országon belüli problémákra az azonnali reakció mellett, alternatívát igyekeztek felmutatni a keresztény Európa megtartásának érdekében. A szociális bizonytalanság és a más kultúrából érkező emberektől való félelem elegendő volt ahhoz, hogy a korábban nyitott, befogadó értékek gyengüljenek és helyüket átvegyék azok a gondolatok, amelyek zárkózottabbá teszik Európát az elkövetkezendő évtizedben és talán hosszabb távon is. Ezzel a jobboldal utat tört magának Európa szinte teljes egészében.

A spanyoloknál Mariano Rajoy Orbán Viktorhoz hasonló türelem mellett, két választási vereség után és nyolc év ellenzéki politizálást követően 2011-től vezette a spanyol kormányt egészen napjainkig úgy, hogy komoly gazdasági áttörést nem ért el, de a baloldal képtelen volt megerősödni ezen időszak alatt. Az olaszoknál bár 2013-ban megbukott a konzervatív kormány, jelenleg éppen az újbaloldali és keresztény-konzervatív koalíció látszik körvonalazódni, mutatva azt, hogy a baloldal kormányzati pozícióiban is képtelen volt kihasználni a gazdasági világválság idején kissé megtépázott jobboldali pártok hanyatlását. Mindeközben Nyugat-Európában kis túlzással talán azt az állítást is megfogalmazhatjuk, hogy a jobb lett az új bal. Hollandiában vagy Ausztriában sem a melegek, az abortusz vagy a drogfogyasztás a konzervatív pártok ellentémája, hanem a bevándorlás, a szociális biztonság kérdése, amely kitűnően összeköthető az aktuális gazdasági helyzettel. Ez az ambivalens szituáció sok meglepetést eredményez, hiszen Franciaországban Hollande 2012-es győzelme ellenére mára gyakorlatilag megszűnt a klasszikus szociáldemokrata vonal és teljesen új pártstruktúra mellett a szélsőbaloldal is megerősödött. A bivalyerős szociáldemokrata hagyományokkal bíró Ausztriában pedig az alig 30 esztendős Kurz avanzsált kancellárrá a keresztény-konzervatív Osztrák Néppárt képviseletében, miközben kis híján szélsőjobboldali elnököt választott az ország. Az Egyesült Királyság mindeközben kilépett az Európai Unióból, ám ennek ellenére konzervatív kormány vezeti az országot. Angela Merkel ugyan csökkenő népszerűséggel néz szembe, ám a kancellár határozott cselekvőképessége miatt még így is újabb négy évet kapott a CDU, akik ezúttal is uralják a nagykoalíciót. A jobboldal elszívta a terepet a baloldal klasszikus kérdései elől és újra megtalálta saját hangját a káoszban.

A baloldal viszont nem tudott érdemi választ adni a jobboldali térnyerésre az elmúlt évtizedben. Pontosabban szólva képes volt bizonyos alternatívákat felmutatni, ám mindez hibás útra vezetett és leginkább a saját pártstruktúráját ingatta meg. Hallottak az elmúlt két évben Alexisz Ciprászról, aki 2015-ben a baloldal megváltójaként került Görögország élére? A görög miniszterelnök lassan három éve vezeti országát, de a súlyos válsághelyzetbe került hellén gazdaság megjavítására neki sem voltak olyan válaszai, amelyek az európai piacokon helytállóak lettek volna, így pártja elvesztette népszerűségét és az előrehozott választások határán billeg. Spanyolországban egy erősen populista baloldali a párt a Podemos, Olaszországban pedig a napjainkban kormányozni készülő, egyelőre ismeretlen Öt Csillag Mozgalom ingatta meg a klasszikus baloldali pártok helyét, de feltűnésük aligha bizonyul majd tartósnak. A baloldal rossz megváltókra próbált támaszkodni az elmúlt években, amelyek a túlzottan populista üzenetek sokaságára igyekeztek építeni politikájukat. Bernie Sanders a demokraták elnökjelöltjeként az Egyesült Államok teljesen kapitalista berendezkedésével ellentétes ígéretekkel (állami egészségügyi, számos államban ingyenes felsőoktatás stb.) kampányolt és nagy hatást gyakorolt Európára is. Hasonló történt Jeremy Corbyn esetében is, aki vasutak és közművek visszaállamosításáról, mindenki számára hozzáférhető minőségi oktatásról, igazságosabb adórendszerről és kifizethető lakhatásról beszélt. Corbyn elképzelései ugyan jobban illeszkedtek a hétköznapok valóságához, viszont túlzottan általánosnak hatottak és a bevándorlás kérdésében sem az elutasítás, hanem a jobboldal elkövetett hibáira való mutogatás tette ki a kampány mindennapjait. Az Európai Unióból való kilépés utáni csalódottság pedig önmagában nem hajtotta az ellenzéki Munkáspárt irányába a szavazókat, ami abszolút csalódásnak mondható. Martin Schulz leszereplése még ennél is erősebb, hiszen az Európai Parlament egykori elnöke alig 20%-ig tudta vezetni az SPD-t Németországban.

A baloldal számára fontos lenne, hogy az adott országokban legerősebb problémákat tűzzék ki zászlajukra, ugyanakkor ne távolodjanak el a baloldali értékektől és ne kapaszkodjanak bele a mindent áthatoló ígéretrengetegbe. Mindez különösen akkor fontos, ha a társadalom számára nem egyértelmű, egyelőre ismeretlen fogalmakról van szó. Ilyen a pártokon belüli előválasztás ötlete, amely Kelet-Európában gyakorlatilag ismeretlen, ahogyan az alapjövedelem is nagy kérdőjel, a nyugdíjjuttatások indokolatlan emelése, a gazdagok megadóztatása vagy az államosítási törekvések sem lehetnek népszerűek a társadalom széles rétegeiben.

Fontos, hogy a fiatalok talpra állítása minél hamarabb megtörténjen, hiszen ennek hosszútávon kiemelkedő társadalmi hatása lehet. A lakáshoz való jutás többek között egy olyan általános kérdéskör, amely valószínűleg az egész kontinensen aktuális. Az üres lakások száma magas, így az állam segítőkezet nyújthatna ezek jutányos bérlésében, majd későbbi tulajdonlásában a fiatal párok, alacsonyabb társadalmi státuszú vagy éppen eladósodott emberek számára. A nők részmunkaidős foglalkoztatása még számos Nyugat-Európában lévő állam esetében is megoldatlan vagy bővíthető, Kelet-Európában pedig ismeretlen. A bölcsődei férőhelyek növelésével és a munkáltatók ösztönzésével minél hamarabb vissza kell vezetni a nőket a munkaerő-piacra. Ez számos Kelet – vagy Közép-Európában érintett ország esetében kényes kérdés lehet, de a megfelelő ösztönző rendszer mellett a nők jóval nagyobb mértékben fognak élni ezen lehetőséggel. Ez egyszerre támogatja a foglalkoztatást és az egészséges családi életmodell kialakítását. Továbbá nem maradhat el a pontosan számszerűsített állami bérrendezés, amely valós életpályamodellt biztosít az oktatásban és az egészségügyben dolgozók teljes garnitúrája számára. A baloldalnak a XXI. századi technológiára is barátként kell tekinteni és a megfelelő társadalmi igényekhez igazítani azokat az egyetemi képzéseket és további lehetőségeket, amelyek azt követően a gyakorlatban is hasznosulhatnak minden réteg életében. A kihívás nem egyszerű, de a baloldalnak észhez kell térnie, ha nem szeretne mellékszereplő lenni Európa modernkori történetében.