A politikai kommunikáció nagyon komoly mélységeket jár meg hazánkban és ez már a legapróbb jelekből is könnyen egyértelművé válhat mindenki számára. Az alábbi bejegyezésben ezt próbálom meg röviden és szemléletesen bemutatni. Ennek okán a megszokotthoz képest több képpel igyekszem majd gondolataimat prezentálni.

A hazai politikai közeg általában az „ÚJ” szó használatával próbál rendszeresen berobbanni a köztudatba és valami olyan irányvonalat közvetíteni saját magáról, amellyel egyben sajnos el is hiszik, hogy képesek üzenetek és megfelelő témaválasztás nélkül is politikát csinálni.

A megfelelő témaválasztás mellett a pártidentitás kialakítása sem spórolható meg. A baloldal például régóta nem tud mit kezdeni a nemzet fogalmával és évtizedek óta elhanyagolja a nemzethez való viszonyulás kérdésének felépítését. Gyurcsány Ferenc MSZP-ből való távozása segíthette volna az MSZP számára ezt a folyamatot, ám érdemi előrelépés alig történt. Ugyanakkor a Fidesz is megszenvedett a maga vonalaival, amikor a 2006-os bukás után kellett talpra állni.

A rendszeres médiapolitizálás nagyjából egyenlő a megújulás, új baloldal, új irány és társainak ismételgetésével, bármilyen önálló gondolat nélkül, így pedig marad a reaktív politika, amely kizárólag az aktuális kormánypárttal foglalkozik, és nem fogalmaz meg vele szemben semmit.

2006-ban az MDF az „Új jobboldal, új esély” ismételgetésével próbálta meg felhívni a figyelmet egy olyan útra, amely ugyan a jobboldalon van, de teljesen más a Fideszhez képest. Az MSZP az „Új MSZP” szlogennel a rossz kormányzás, a Gyurcsány-korszak lezárását kívánta szemléltetni. Mint azonban mondtam, a szlogenek önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy egy párt kommunikációját képesek legyenek megreformálni. Ha még önmagában jó, vagy üzenetszerű is a szlogen, akkor is a köztudatba és megfelelő köntösbe kell helyezni, ha a pártok valódi sikert szeretnének kirángatni a nem újszerű (haha!) jelmondatokból.

Annak idején értelemszerűen az „Új Magyarország” program is azt a célt igyekezett szolgálni. Az épülő, szépülő városok, utak nyilván egy lehetőséget is kínáltak Magyarország számára ahhoz, hogy egy teljesen más országban élhessünk egyik évtizedről a másikra. Az új szó használata ebben az esetben a reményt, a bizakodást, a hitet próbálta az emberek fejébe táplálni a program jelmondatának segítségével.   

Az új szó gyakori használata egyrészt azt bizonyítja, hogy a politikai háttéremberek, szövegírók és tanácsadók végtelenül ötlettelenek, mindezek mellett pedig a pártokban nincs meg az irányvonal, amely mentén együtt tudnak kiállni. Így igen nehézkes megfelelő jelmondatokat és hosszabb távon is önazonos szlogeneket gyártani. A hirtelen jövő siker, a megújultnak és megváltozottnak látszó háttér ígérete a politikai pártokat és tanácsadókat is rossz irányba viszi, de nem kínál hosszabb távon is járható, építhető utat. Márpedig a politikai kommunikációnak a megfelelő, egymásra épülő stratégiája nélkül minden párt és közösség el fog bukni.

A későbbiekben minden bizonnyal írok még azokról a gondolatokról, amelyek szerintem az ellenzék számára mantrázhatóak lennének Magyarországon, de első lépésként szerettem volna bemutatni azt, hogy valós üzenetek híján miért is nem működött (fenntarthatóan legalábbis biztosan nem) annak a bizonyos szónak az ereje, amellyel már gyakorlatilag az összes itthoni politikai közösség próbálkozott.